KAPCSOLATTARTÁSI ÜGYELET SZOLGÁLTATÁS A CSIBÉSZ- CSALÁD ÉS GYERMEKJÓLÉTI KÖZPONTBAN

Az alábbiakban Gyermekjóléti Központunk kapcsolattartási ügyeletének gyakorlatát fogom bemutatni. A rövid jogszabályi áttekintés után kitérek majd a személyi és tárgyi feltételekre, érintve a munkánk során felmerülő problémákat, és azok általunk használt kezelési módjait.

Mi a kapcsolattartási ügyelet?

A munkánkat meghatározó néhány jogszabály:

A szülői felügyeletet gyakorló szülőnek és a gyermekétől különélő szülőnek a gyermek kiegyensúlyozott fejlődése érdekében – egymás családi életét, nyugalmát tiszteletben tartva – együtt kell működniük. (2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről 4:173. §)

A kapcsolattartás joga: A gyermeknek joga, hogy különélő szülőjével személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn. A gyermeket nevelő szülő vagy más személy köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani. (2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről 4:178. §)

A kapcsolattartás célja, hogy a gyermek és a kapcsolattartásra jogosult személy közötti családi kapcsolatot fenntartsa. (149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról 27. § (1) )

A felügyelt kapcsolattartás elrendelésével a gyámhivatal arra törekszik, hogy a gyermek számára biztonságos körülmények között segítse elő a kapcsolattartásra jogosulttal a családi kapcsolat felépítését, vagy helyreállítását. (149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról 27. § (4a))

A kapcsolattartási ügyelet, mint a gyermekjóléti központ speciális szolgáltatása elsődleges feladata tehát az, hogy biztosítsa a kapcsolattartás feltételeit, és hogy elősegítse a kapcsolattartás céljának megvalósulását, azaz, hogy a gyermeknek azon alapvető joga, hogy a különélő szülőjével személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn, megvalósulhasson. Tevékenységét a gyermekek mindenek felett álló érdekének maximális figyelembevételével végzi, ennek megfelelően a gyermek veszélyeztetettsége esetén megteszi a szükséges intézkedéseket.

A kapcsolattartási ügyelet igénybevételekor a gyermek és a kapcsolattartásra jogosult fél (különélő szülő, egyéb rokon) egy semleges, külső behatásoktól mentes helyen, nyugodt, barátságos környezetben találkozik egymással. Emellett a gyermekjóléti központ az érintettek kérésére, valamint a gyámhivatal kezdeményezésére biztosítja a mediáció igénybevételének lehetőségét, melynek célja a felek közötti konfliktusok feloldásának segítése. (15/1998. (IV.30.) NM rendelet)

Kapcsolattartási ügyelet szolgáltatás igénybevételére többnyire bírósági, vagy gyámügyi határozat alapján kerülhet sor, de a szülők kérésére is igénybe vehető ez a szolgáltatás, amennyiben a találkozásokra vonatkozó részletekben, az intézménnyel együttműködve, meg tudnak egymással állapodni.

 

A kapcsolattartási ügyelet szolgáltatás specialitása

A kapcsolattartási ügyelet tehát egy szolgáltatás. Ezt a szolgáltatást a gyermekjóléti központ a jelenlegi jogszabályok alapján biztosítani köteles, azaz, a szerződést (megállapodást) mindenképp meg kell kötnie. Természetesen, mint gyermekvédelmi intézmény javaslatot tehet a kapcsolattartás felülvizsgálatára, a gyermek érdekében, és amennyiben erről jogerős bírósági vagy gyámhivatali döntés születik, a szolgáltatás nyújtását beszüntetheti. Jogerős végzés nélkül a szolgáltatás intézmény általi felmondása esetén jogsértés történik.

A kapcsolattartásra jogosult és kötelezett fél nem köteles igénybe venni a szolgáltatást, viszont a szerződés „felbontásának” jogkövetkezményeivel számolniuk kell. Ez a gyakorlatban főleg a kapcsolattartásra kötelezett felet érinti, következmény lehet a kapcsolattartásra jogosult fél által indított gyámhivatali vagy bíróság eljárás, de ilyen következmény lehet a gyermek védelembe vétele is. Láthatjuk, hogy ez egy speciális helyzetet eredményez. Nehézséget okozhat az, hogy ha a szolgáltatással valaki elégedetlen, nem válthat szolgáltatót, máshová nem mehet (maximum, ha elköltözik). De a gyermekjóléti központnak sincs meg az a lehetősége, hogy a felek elégedetlensége esetén, akár piaci alapú alternatívát javasolhasson nekik, pedig sok esetben ez a választás lehetőségét és szabadságát adná meg a szolgáltatás igénybevevőinek („kaphatok ennél én jobbat is a pénzemért!” szemlélet). Ez még akkor is fontos szempont, ha a piaci alapú kapcsolattartási ügyelet ugyanazon elvek és jogszabályok szerint lenne köteles működni, mint a gyermekjóléti központ által biztosított kapcsolattartási ügyelet. Mégis úgy gondolom, hogy ez fontos lenne, és sok esetben, ahol a szülő anyagi lehetőségei ezt megengedik, biztosítani lehetne azt, hogy választhasson szolgáltatót, legyen ehhez joga. Arról nem is beszélve, hogy ha két helyről is ugyanazt kapja, illetve nem kapja azt, amit elvár (pl.: megerősítést abban, hogy ő a jó, a másik szülő pedig a rossz), akkor talán lassan, de biztosan elindulhatna egyfajta belátási folyamat. Mert a kapcsolattartási ügyelet nem hatóság, nem bíróság és nem ügyvédi iroda.

A kapcsolattartási ügyelet semleges helyszínt, és semleges hozzáállást is kell, hogy jelentsen véleményem szerint, már ami a szülőket illeti. Nem foglal állást egyikőjük mellett sem, mert nem is teheti meg. Középen áll, a két szülő között, pontosan ott, ahol a gyermek, azaz mellette. Sokszor használom ezt visszajelzésként a szülőknek, annak szemléltetése céljából, hogy megérezzék, középen állni, egy „satuban” felnőttként is megterhelő tud lenni, úgyis, hogy a mi középen állásunk egész más, érzelmi szálak nem kötnek egy félhez sem, valamennyire ismerjük ezeket a folyamatokat, tanultunk róla, jó esetben megvannak az eszközeink ennek kezelésére. Mégis érezzük a nyomást. Ha mi ezt érezzük, képzeljék el, min mehet keresztül a gyermek. A könnyebbik ellenállás irányába menni rövidtávon mindig kevésbé megterhelő. Sokszor könnyebb feketében, vagy fehérben gondolkodni, mert a pillanatnyi nyomás csökkenthető. Hosszú távon azonban ez nem oldja meg a problémát, a szakemberét sem, a szülőkét sem, a gyermekét meg pláne nem.

 

Kapcsolattartási ügyelet a gyakorlatban:

Tárgyi feltételek:

Az intézményünk területére szabályozott kapcsolattartások túlnyomó többsége szombati napokon zajlik, 9 és 13 óra között. Azon szerencsés intézmények közé tartozunk, ahol működik egy Prevenciós Munkacsoport, különálló épületben, amely magas színvonalon biztosítja a kapcsolattartáshoz szükséges tárgyi feltételeket. Az 5 gyermekbarát helyiség, tornaszoba, csocsó és ping-pong asztal, játékok mindenféle korosztály számára, illetve a kerthasználat lehetősége is hozzájárul ahhoz, hogy a különélő, kapcsolattartásra jogosult felek és gyermekeik nyugodt körülmények között találkozhassanak egymással, és az együtt töltött időt tartalmasan töltsék el. Ez azért is különösen fontos, mert ennek a szolgáltatásnak a lehető legjobb szinten való biztosítása mellett is, a kapcsolattartási ügyelet egy mesterséges, és jellegéből adódóan korlátozott lehetőségeket biztosító helyzet, így mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ennek ellenére minőségi idő eltöltésére a lehető legalkalmasabb legyen a találkozások helyszíne.

A szombati kapcsolattartások mellett hétfőnként és szerdánként is biztosítjuk a szolgáltatást, délutánonként 14 és 17 óra között, ilyenkor azonban a Prevenciós Csoport épületében ez nem megvalósítható (játszóház és gyermekprogramok működnek hétköznaponként, ilyenkor nincs üres helyiség), így a Gyermekjóléti Szolgálatunk biztosítja ilyenkor a helyszínt. A hétköznapi kapcsolattartások a szülők munkavégzése, és a gyermekek intézményi elfoglaltságai miatt lényegesen ritkábbak, évente 1-2 család kapcsolattartása zajlik ezen a módon. Szemben a hétvégi kapcsolattartással, ahol jelenleg minden szombaton, „teltház” van, és évente átlagban 10-15 családnak biztosítjuk a szolgáltatást. A kapcsolattartási ügyeletet igénybevevő családok száma pedig nem csökken…

 

Személyi feltételek:

Kik vesznek részt benne, hogyan épül fel a szolgáltatás? Milyen szolgáltatások rendelődnek hozzá?

Koordinátor:

Intézményünkben a kapcsolattartási ügyelet koordinálását én, mint intézményi koordinátor látom el. Feladatom a kapcsolattartási megállapodás megkötése a felekkel, a szülők tájékoztatása a szolgáltatást tartalmáról, az intézményünk szerepéről. A szolgáltatást a kapcsolattartási megállapodás aláírása nélkül nem vehető igénybe. Több éves tapasztalat alapján elmondhatom, hogy nem lehet elégszer hangsúlyozni a feleknek, hogy mi a feladatunk, és mi nem az. Hogy mi a kapcsolattartási ügyelet, és mi nem. Vagy, hogy kinek az oldalán állunk (kizárólag a gyerekén). Éppen ezért a kapcsolattartási megállapodásban és az ehhez tartozó tájékoztatóban több változtatás is történt az évek alatt, annak érdekében, hogy minél tisztábbak legyenek a szolgáltatás keretei. Ennek ellenére intézményi koordinátorként megtapasztaltam, hogy soha nem lehet egy megállapodás, és az ehhez tartozó tájékoztatás elég részletes, mert a felek többnyire érdekeikből és helyzetükből adódóan (konfliktusos válás, vagy válás utáni konfliktusos kapcsolat) a kereteket szinte mindig megpróbálják átlépni, vagy módosítani. Ennek tipikus példája lehet a következő eset. A kapcsolattartás rendjéről szóló tájékoztatóban szerepel, hogy előre nem jelzett késés esetén, 20 perc várakozási időt kell biztosítani a későnek. Értelemszerű, úgy gondolom, hogy amennyiben a késve érkező fél jelzi a késést, sőt még igazolja is, hogy önhibáján kívül történt (baleset az autópályán), akkor a 20 perc várakozási idő meghosszabbodik, hiszen ez az ő kapcsolattartási ideje a gyermekkel. Tévedtem. Kritikaként fogalmazódott meg a gondozó szülő részéről utólag, hogy neki nem lett volna kötelező biztosítani a láthatást 20 perc késés után, őt a kapcsolattartást felügyelő kollégák rosszul tájékoztatták, amikor azt mondták, hogy az apa fél órát késik, várjanak türelemmel. Hangsúlyozom, hogy nem olyan kapcsolattartásról beszélek, amikor a különélő szülő ezzel játszmázik, vagy notórius késő, a fenti eset egyetlen egyszer fordult elő, a kapcsolattartás pedig 3 órás, azaz a fél óra késéssel is bőven van értelme a várakozásnak.

A tanulság az, hogy ha mindenre nem is lehet felkészülni, de majdnem mindenre azért meg kell próbálni a saját érdekünkben.

A megállapodás megkötésén túl koordinátori feladat a szülőkkel való kapcsolattartás, nekem kell jelezniük, ha a kapcsolattartás elmarad, és azt, hogy mikor kívánnak pótolni, illetve ha bármilyen kérdésük merül fel a szolgáltatással kapcsolatban. Gyűjtöm a kapcsolattartások során keletkezett dokumentációt, tájékoztatom a Bíróságot, Gyámhivatalt a kapcsolattartások alakulásáról, az ott tapasztaltakról, illetve a felek egymással, valamint az intézménnyel való együttműködéséről. A megállapodás megkötésekor a felek tájékoztatást kapnak az intézmény szolgáltatásairól, és arról is, hogy amennyiben a kapcsolattartás problémás, az együttműködés a felek között nem valósul meg, és ezek a problémák a kapcsolattartási ügyelet keretein belül (önkéntesen igénybe vehető szolgáltatások közvetítése: mediáció, pszichológus, a tapasztalatok átbeszélése, a felek közös leültetése, a vitás helyzetek tisztázása stb.) nem oldódnak meg, akkor a gyermek érdekeire tekintettel a kapcsolattartási ügyelet koordinátora jelzéssel él a Gyermekjóléti Szolgálat felé.

 

Családsegítő:

Ilyenkor elindul egy alapellátásban való gondozás párhuzamosan a kapcsolattartások mellett, amelynek keretében esetkonferenciára kerül sor. Ekkor már a cselekvési tervben megfogalmazhatóak feladatok, például a pszichológus igénybevétele a gyermek számára. Emellett a Gyermekjóléti Szolgálatunk két kollégája a szülői szerepek erősítése céljából szülőkonzultációkat tart, ami egy a mediációt megelőző szolgáltatásnak tekinthető. Az alapellátás igénybevétele is önkéntes ugyan, azonban ebben a fázisban a szülőkön a nyomás már nagyobb, mivel a gyermekjóléti szolgálattal való együttműködés megtagadása már hatósági intézkedést von maga után.

 

A kapcsolattartás felügyeletét ellátó kollégák:

Intézményünkben kapcsolattartási ügyeletet elláthatnak a családsegítők, esetmenedzserek, a tanácsadók közül azok, akiknek felsőfokú szociális végzettsége van, a szociális asszisztensek és az intézményi koordinátor. Felügyeletet ellátni nem kötelező, minden kapcsolattartási napért 1 szabadnap jár. A kollégák forgó rendszerben látják el a feladatot, minden héten két fő. Első alkalommal érkező családoknál a koordinátor minden esetben jelen van. Ennek megfelelően nagyjából 20 ember látja el a felügyeletet. Ez a gyakorlat a semlegesség elvét erősíti tapasztalatom szerint. A kapcsolattartási esetlapokban tényszerűen és tárgyilagosan kerülnek leírásra a történtek, és az ezekről készült összegző leírást az intézményi koordinátor továbbítja a hatóságok felé. A felügyeletet ellátó kollégák a kapcsolattartást megelőző héten az intézményi koordinátortól tájékoztatást kapnak arról, hogy kik jelennek meg az adott szombaton, elmondja az eddigi tapasztalatokat, és esetlegesen azt is, hogy mire kell figyelni stb. A korábbi esetlapok lefűzésre kerülnek, a kollégák által hozzáférhető helyen vannak, át tudják őket olvasni. A felügyeletet ellátó kollégák feladata a házirend illetve a megállapodásban foglaltak betartatása, a kapcsolattartás figyelemmel kísérése, elősegítése, szükség esetén beavatkozás. Veszélyeztetettség esetén lehetőségük van akár a kapcsolattartás megszakítására is, a tájékoztatóban foglalt esetekben.

 

Mi az, ami nem feladata a kapcsolattartás felügyeletét ellátó szakembereknek?

Néhány problémás helyzet, és annak lehetséges kezelési módjai

Ami nem feladatunk és ehhez szintén tapasztalatokon keresztül vezetett az út, hogy ha egyébként nincs veszélyeztetés, akkor döntéseket hozzunk a kapcsolattartás alakulásáról. Itt azokra a játszma szituációkra gondolok, amiket csak úgy lehet kezelni, hogy újra tisztázzuk a határokat és a kereteket, azt, hogy kinek mi a felelőssége. Néha még akár azt is, ha szükséges, hogy ki a szülő…Tipikus példája ennek az „én elrángattam az ajtóig a gyereket, mert kötelező, én nem tudok mit csinálni, nem akar bemenni, innentől oldják meg…” és ennek a passzívabb változatai, amikor a gondozó szülő a gyermek háta mögött áll, és maga a gyermek az, aki elmondja, hogy „nem, nem szeretnék bemenni, haza szeretnék menni az anyukámmal, nem akarok vele találkozni”. (Teszi mindezt úgy, hogy az előző alkalommal a kapcsolattartás teljesen problémamentesen zajlott le.)

Tapasztalatainkból tanulva ma már a megállapodás megkötésekor felhívom a figyelmet arra, hogy a gyermeknek két szülője van, az édesanyja és az édesapja. A szülői jogokat és kötelezettségeket átruházni a kapcsolattartást felügyelő kollégákra nem lehet. Ez nem azt jelenti, hogy segítséget nem lehet kérni adott esetben, hogy a gyermek oldódjon, és a kapcsolattartáson részt vegyen, de segíteni csak annak a szülőnek lehet, aki egyébként csinál valamit, csak mondjuk rosszul, vagy nem elég jól, illetve aki ezt a segítséget kéri, illetve elfogadja. Egészen más üzenete van egy ilyen helyzetben, ha a gondozó szülő szájából engedélyt kap a gyerek, arra, hogy találkozzon a különélő szülővel, mint annak, ha egy vad idegen néni vagy bácsi próbálja meggyőzni arról, hogy jó lesz neked ott bent, sokat fogtok játszani, közben a gondozó szülő meg sehol, vagy testben jelen van, de lélekben nem. Ezekben a helyzetekben a gyermek magára marad. Akkor is, ha ott áll a háta mögött a szülő, és akkor is, ha „iderángatja, mert kötelező”majd azt közvetíti a viselkedésével, hogy „harcolj meg te a helyzettel helyettem, engem legalább nem tudnak megbüntetni, mert megtettem, amire köteleztek, mosom kezeimet”. Ennél azt gondolom még az is sokkal tisztességesebb, ha egy szülő egyértelműen azt mondja, hogy igen, vállalom, nekem meggyőződésem, hogy a gyermekemnek ez rossz, és nem hozom el, mert dönt és vállalja ennek a következményeit. Sajnos a fenti tipikus példa olyan szintre is el tudott jutni, hogy egy szülő leírta levélben azt, hogy „én többet nem segítek maguknak felkészíteni a gyereket”. Nekünk? Ilyenkor nincs más, mint újra tudatosítani azt, hogy a kapcsolattartásra való felkészítés a szülő feladata. Ebben kérhet segítséget, igénybe veheti intézményünk szolgáltatásait, megkérdezheti, hogy mit mondjon a gyermeknek, mit tanácsolunk (persze, erre is van példa, szerencsére, hogy megteszik), vagy adott esetben együtt próbáljuk, akár a másik felet is bevonva a kapcsolattartás elején átbeszélni, hogy mit kezdjünk a helyzettel, hogyan segítsünk a gyereknek.

Tehát, ha a gyermek nem akar bemenni a kapcsolattartásra és patt helyzet alakul ki, a gondozó szülőé a döntés, minden esetben. Így van megerősítve a szülői szerepében, abban, hogy joga van döntéseket hozni, de egyben kötelessége is, és nem a helyzettől függően szabadon választott dolog ez, a nehéz döntéseket sem lehet másra hárítani, azokért a felelősséget vállalni kell.

Így nem csúszik át a szülői felelősség egy intézményre, ahol az ő gyerekét „belekényszerítették egy helyzetbe, amit nem akart”, és ha rendben is volt minden, az „csakis ennek a kényszernek a hatására történhetett”. Ilyenkor jó esetben a szülő jobban rászorítható talán arra, hogy átgondolja a saját szerepét és felelősségét az adott helyzetben, hogy felnőttként neki is dolga van ezzel. Ahogy egy szülő rácsodálkozott erre, és ki is mondta, „ez is a szülő felelőssége, minden az?” Hát, igen. Ezzel szembesülni jobb később, mint soha. A segítő intézmények felelőssége az, hogy minden lehetséges támogatást megadjanak, ennek a felelősségnek az elviseléséhez, ez is az egyik feladatunk. De át ezt soha nem vehetjük, és úgy gondolom, hogy ez egy másik oldalról nézve a szülői kompetenciák tiszteletben tartását is jelenti. A szülő érzéseit tiszteletben kell tartani, azt, hogy érzése szerint a gyermekének mi a jó, egy bizonyos szintig mindig szem előtt kell tartani (még akkor is, ha akaratlanul is eszünkbe jut a szülőt vagy szülőket hallgatva, hogy Dr. House-nak lehet tényleg igaza van: „Mindenki hazudik”). Hogyan is tudhatnánk mi ezt jobban, teszik is fel a kérdést gyakran, ami azt gondolom jogos is, egy pontig. Mi csak azt tudhatjuk, és jelezhetjük vissza, ami a gyereken keresztül problémaként megjelenik, mindig a gyermek szempontjából, amit kívülállóként megtapasztalunk. „Elhiszem, hogy Ön így érez, sőt azt is, hogy úgy gondolja, hogy igaza van. De az a tapasztalatunk, hogy…”

Ezekből az esetekből tanulva a megállapodás megkötésekor ki szoktam térni az ilyen helyzetekre. Elmondom, hogy miben tudunk segíteni, és miben nem. Elmondom, hogy felelősek vagyunk maximálisan azért, ami abban a 2, 3 órában történik, de ami az azt megelőző két hétben, azért nem tudunk felelősséget vállalni. Végigmegyünk a tipikus kérdéseken: „De hát mit mondjak neki, amikor az apja egy tróger?” Azt, hogy bárhogy is van, érezze jól magát abban a két órában. Hogy ugyan abban még nem dönthet, hogy akar-e kapcsolatot tartani, de abba igenis van beleszólása, hogy abban a két órában mi történik. Ha végig csendben maradna, persze lehet, de így az idő lassabban megy. Ha játszik, ha olyasmit tesz, ami neki jó, sokkal gyorsabban, akár még jó is lehet. És ez nagyon fontos a gyerekeknek, hogy erre megkapják az engedélyt. Arra, hogy „te érezhetsz másképp, mint én”. „Akár még az is megtörténhet, hogy jól elvagy két órát egy trógerrel, ha neked ez a jó.” Biztosítjuk arról a szülőt, hogy ezért mi, amit részünkről tudunk tenni, megtesszük, és hogy bízzunk benne, hogy a másik fél is megteszi. Baj a gyermeket nem érheti, ezért vagyunk itt.

Ez sok esetekben működik. Játszmahelyzetekben nem, mert azt a két órát egy „satuba” szorított gyerek egészen biztosan nem úgy fogja elmesélni a gondozó szülőnek, ahogy mi azt megtapasztaltuk.

Ilyenkor természetesen meg kell próbálni visszajelezni a szülőnek, aki csak azt hajtogatja, hogy „az én gyerekem nem hazudik, borzasztóan érezte magát, traumatizálva lett a kapcsolattartáson”, hogy a két tapasztalat közötti eltérés sok mindenből adódhat, de biztosan nem abból, hogy a kollégáim vagy a gyermek hazudna. Játszmában ragadt szülőknél az ezzel kapcsolatos tapasztalatainkra, tanácsainkra sokszor semmiféle nyitottság nem tapasztalható, inkább csak a satun tekernek még egyet, a gyermek pedig a lojalitás konfliktusból adódóan még nehezebb helyzetbe kerül. Előfordul, hogy ezt a nyomást már csak úgy képes oldani, hogy a következő találkozó alkalmával tevékenyen részt vesz a gondozó szülő által játszott „az én elrángattam idáig, de innentől oldják meg maguk” játszmában, és nem hajlandó bemenni a kapcsolattartó helyiségbe, mert így a pillanatnyi feszültsége csökkenthető. Úgy gondolom, hogy itt jól látszik az, hogy ha ilyenkor belemegyünk a játékba, átvesszük a kapcsolattartásra felkészítő szerepet, a gyermekre ugyanúgy nyomást helyezünk. Ezért is kell a döntés felelősségét a szülőre visszatolni, és természetesen a későbbiekben megpróbálni segítséget nyújtani a gyermeknek, ha szükséges hatósági intézkedések árán is, hogy ebben a helyzetben pszichológiai megsegítésben részesüljön, ha a gondozó szülő magától nem hajlandó ezt a szolgáltatást igénybe venni (valószínűleg nem lesz az). Szerencsére olyan is előfordult már, hogy a szülő miután a felelősség súlya visszakerült rá, pszichológushoz vitte a gyermeket, kötelezés nélkül is, és a várakozásai ellenére ugyanazt a visszajelzést kapta, amit tőlünk. Elindult egy belátási folyamat kis lépéssel ugyan, aminek a lényege az volt, ki tudta mondani, hogy „soha többé nem hagyom magára a gyerekemet egy ilyen helyzetben”. Megérzett valamit abból, hogy neki, mint felnőttnek joga van dönteni abban, hogy harcol a másik féllel, de ezt a harcot soha nem vívhatja meg helyette a gyermek, a harc felelőssége mindig a szülőké marad. Ez még önmagában a problémát nem feltétlenül oldja meg, de meggyőződésem, hogy közelebb visz a megoldáshoz, és talán végül már a harc sem lesz annyira fontos. Legyünk optimisták.

Az engedélyre egyébként a legszebb példa az, amikor úgy oldódott fel a kislány és a rég nem látott apa között a találkozás feszültsége, hogy az apa maga kérte, hogy az anya maradjon ott a kapcsolattartáson, csak legyen jelen, mert ő maga is szorongott, hogy a gyermek hogyan fog reagálni rá. Nem az volt a különélő szülő szempontja itt elsősorban, hogy „ez az én időm”, hanem az, hogy mi a jó a gyereknek. A kislány legörbült szájjal jött be az épületbe, félt, évek óta nem találkoztak a külön élő szülővel, innen indultunk. Az anya korábban mindent megpróbált megtenni azért, hogy létre se jöjjön a kapcsolattartás, arra hivatkozva, hogy az apa évek óta sem tartásdíjat nem fizetett, sem a gyermekkel nem volt kapcsolata. Nem mondhatom, hogy az érzései pozitívak lettek volna az apa irányába. Annyit mondtam neki a megállapodás megkötésekor, hogy adjon engedélyt a gyereknek, hogy úgy érezzen, ahogy akar. Mondja azt neki, hogy azt szeretné, hogy jól érezze magát. A jelenlétével adott egyfajta biztonságot a gyermeknek és tulajdonképpen az apának is. Leültek hárman az asztalhoz, az apa és az anya megállapodásának megfelelően, és onnantól semmilyen probléma nem volt. A gyereknek ennyire volt szüksége, a kapcsolattartás végig rendben zajlott, volt, hogy tovább is maradtak, fél év múlva pedig már nem volt szükségük intézményes keretekre. Tapasztalatom szerint sok olyan eset van, amikor a fenti példa segíthet. Persze sok olyan is van, amikor ez megvalósíthatatlan. Természetesen a szülők ezt bármikor kérhetik, a megállapodásba belefoglalható, hogy mindketten jelen vannak, és amennyiben ez a gyermeknek jó, nem egy játszma része, nem korlátozza sem a gyermeket sem a különélő szülőt a jogaiban, mindketten akarják és eredményes is, akkor a lehető legjobb megoldás tud lenni. Semmi újat nem mondok azzal, hogy a szülők egymással való együttműködése a kulcs a kapcsolattartások során. És ehhez nem kell még csak az sem, hogy a másik személyét teljes mértékben el tudják fogadni (hogy is lehetne, amikor elváltak), szeretni egymást meg pláne nem kötelező. Elfogadni azt a tényt kell, hogy a másik ugyanúgy szülője a gyereknek, mint én. A gyerekeknek hazudni sem kell az érzéseikről, a felkészítés nem ezt jelenti. Hitelesnek is lehet maradni, és inkább engedni, hogy a gyerek beszéljen a másikkal kapcsolatos érzéseiről, szabadon. Engedélyt kell adni, hogy ezt megtegye, akkor is, ha azok az érzések a gondozó szülő érzéseivel nem fognak megegyezni, esetleg köszönő viszonyban sem lesznek. Egy válás után ez biztosan nagyon nehéz a feleknek, ezért kell minden lehetséges módon segítséget nyújtani nekik abban, hogy az együttműködés szempontjából a fókuszt mindig a gyerekre helyezzék, és ne a másikra.

Csak zárójelben, ennek kapcsán jutott az eszembe sokszor picit gonoszkodásból, hogy a kapcsolattartási ügyelet lényege lehetne akár az is, hogy a különélő szülőket kötelezik arra, hogy egymással és a gyermekkel kapcsolatot tartsanak, amit hívhatnánk együttműködési ügyeletnek is. A szülei hétről hétre bizonyíthatnák a gyermeknek ténylegesen is, hogy az ő érdekében hajlandóak együttműködni egymással, közösen időt eltölteni, hogy mindkettőjük számára ő a legfontosabb. A szakemberek erről az együttműködésről készítenének jegyzeteket, majd a végén a gyermekkel konzultálnák meg a tapasztalatokat.

A szülők pedig tanácsokat kapnának a gyermek által elmondottak alapján a szakemberektől, hogy min is kellene változtatniuk ahhoz, hogy Pistike még egy kicsivel boldogabb legyen…

 

Speciális szolgáltatások a kapcsolattartással összefüggésben:

Mediáció: Intézményünkben jelenleg 5 fő rendelkezik mediátori végzettséggel, 2 fő képzése folyamatban van. A kapcsolattartási ügyelet szolgáltatás keretében a mediáció, mint módszer, a mediációs technikák alkalmazása akkor is megjelenik, ha egyébként a felek mediációs üléseken nem kívánnak részt venni, vagy abba nem vonhatók be jelenleg. A mediáció önkéntes szolgáltatás, szükséges hozzá a mindkét fél általi motiváció, illetve az, hogy a probléma megoldását ugyanannyira fontosnak érezzék, érdekeltek legyenek benne. Ahol a felek között súlyosan elmérgesedett a viszony, a „játszmák” és indulatok, vagy a kommunikáció teljes hiánya figyelhető meg, a nyerő-nyerő helyzetre való törekvés sokszor illúzió marad, mivel ezekben az esetekben a cél inkább az, hogy a másik veszítsen. Tapasztalatunk szerint a mediációs szolgáltatás igénybevevői elsősorban nem a kapcsolattartási ügyeleten résztvevők közül kerülnek ki, sajnos.

Pszichológiai tanácsadás: Intézményünkben 3 fő pszichológus szakember biztosítja a gyermekek és a felnőttek ellátást, de valószínűleg 5 fő is kevés lenne. A kapcsolattartási ügyelet, illetve a konfliktusokkal terhelt válások szempontjából tapasztalatunk szerint elengedhetetlen, hogy elsősorban a gyermekek, de a szülők is pszichológiai megsegítésben részesüljenek. Sokszor elhangzik a szülők szájából, hogy járjon a másik szülő, hiszen a gyerek miatta nincs jól, a probléma vele van, változzon ő. Azt mondom erre, hogy a hangsúly azon van, hogy nincs jól, annak eldöntése, hogy ez mitől van, az pedig mindenkinek érdeke. Így elkerülhető, hogy ne lépjünk át kompetencia határokat, ne analizáljunk, ne mondjunk véleményt olyasmiről, amihez nem értünk, még akkor sem, ha sejtéseink vannak róla kapcsolattartási ügyeletet ellátó koordinátorként, felügyelőként, vagy akár családsegítőként.

 

Együttműködés a Bírósággal, Gyámügyi Osztállyal

A kapcsolattartási ügyelet szolgáltatás igénybevételére Központunkban is többnyire bírósági, vagy gyámügyi határozat alapján kerül sor. Az ezen hatóságokkal való együttműködés jónak mondható, ami köszönhető annak is, hogy többször is egyeztetésre került sor az évek alatt a hatékonyabb együttműködés érdekében. Javasoltuk, hogy a kapcsolattartásokat lehetőleg ne szabályozzák 6 hónapnál hosszabb időre, hogy legyen szempont a fokozatosság. Ez sok esetben működik is. Az illetékességi területünkön kívül eső Bíróságokkal vagy Gyámhivatalokkal fordul inkább elő többször olyan eset, hogy nem egyeztetnek előre időpontot a kapcsolattartásokra, ezzel kész tények elé állítva minket, de szerencsére ez ritka.

Bírósági döntéseknél a kapcsolattartási ügyelet szolgáltatás eredményességének szempontjából a legszerencsésebbek az ideiglenes intézkedéssel szabályozott kapcsolattartások. Ez azért szerencsés, mert így a kapcsolattartási ügyelet a folyamat része, a Bírósággal kapcsolatban vagyunk, szükség esetén, vagy megkeresésre tájékoztatjuk a fejleményekről, ami befolyásolhatja a per végső kimenetelét. Ez sok esetben egy jó értelemben vett nyomást helyez a felekre is, és azért is fontos, mert kevésbé próbálnak meg minket a döntő bíró szerepébe szorítani, hiszen arra ott van a Bíróság. Előfordult már sajnos olyan eset, amikor egyezséggel szabályozott a Bíróság kapcsolattartást úgy, hogy az előző tárgyalási napon a feleket ki kellett vezettetni, és a következő alkalommal már csak az ügyvédjeik lehettek volna jelen. El lehet képzelni azt, hogy mennyire volt ez egy jól előkészített egyezség, és mi lett az eredménye. A kapcsolattartásra a gondozó szülő úgy jelentkezett, hogy ott folytatta a „tárgyalást”, ahol az a Bíróságon abbamaradt, és a viselkedésével szinte követelte, hogy intézményünk tegyen igazságot. Nehéz, ha ilyenkor nekünk kell elmagyarázni a szülőnek, hogy mit jelent az, hogy egyezség, vagy azt, hogy a Bíróságon ez a döntés már nem változtatható meg (legalábbis 2 évig). Itt lehetett érezni, hogy átcsúszott valami az intézményünkre, aminek nem lett volna szabad, és esetleg egy körültekintőbb döntéshozatal (pl.: egy ideiglenes intézkedés) ezt valamelyest csökkenthette volna. Egy ideiglenes intézkedés lehetőséget ad arra a Bíróságnak, hogy feltérképezze a gyermek és különélő szülő viszonyát, a felek együttműködését. Végső döntésnél azért is szerencsétlen a helyzet, mert a Bíróságnak már nem jelezhetünk arról, hogy a kapcsolattartás nem működik, mivel az ügy náluk lezárult.

Csak az a verzió marad, hogy alapellátásra kerül sor, szükség esetén pedig védelembe vételre, azaz újból hatósági intézkedés válik szükségessé. Ha a döntés meghozatalkor, illetve előtte a Bíróság, mint hatóság megfelelően működik, azaz tájékoztat, mérlegelési időt hagy, informálódik (ideiglenes intézkedés) akkor megelőzhető, vagy legalábbis csökkenthető a későbbi hatósági intézkedés szükségessége, mert jobban különválik a szolgáltatás igénybevevőjének fejében is, hogy kinek mi a dolga és a szerepe, és elkerülhető ezáltal rengeteg félreértés is. Az ideiglenes intézkedés hatósági „kontroll”, ami a kifejezetten konfliktusos esetekben elengedhetetlen.

Kerültünk így már olyan szituációba is, hogy végleges döntés született egy kapcsolattartás ügyében, ami fokozatosságot írt elő, végső lépésként már csak az átadás-átvétel volt intézményünk területére szabályozva. Azonban a kapcsolattartás nem működött, és az átadás-átvétel során veszélyeztető helyzet alakult ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kapcsolattartás legjobb esetben is csak felügyelt keretben valósulhatna meg a továbbiakban. Ebben az esetben különösen nehéz volt, hogy a Bíróság már nem volt illetékes, a Gyámhivatal (kerületünkön kívüli) pedig a jelzésünk ellenére elmondta, amit szokott, hogy két éven belül a Bíróság jogosult dönteni, ő nem tesz semmit. Pert azonban csak a felek valamelyike indíthat, intézményünk nem. Ismét előállt egy patthelyzet, azonban a gyermek helyzetére való tekintettel intézményünk felvállalta, hogy tájékoztatta a feleket, a kapcsolattartást a továbbiakban ebben a formában nem biztosíthatja, mert az nem szolgálja a gyermek érdekeit, és hogy azt újra kell szabályoztatni. Ezzel egy időben pedig a gondozó szülőt próbáltuk meggyőzni arról, hogy forduljon a Bírósághoz, és ezt kérje, mivel intézményünk törvényt sért azzal, ha a kapcsolattartást nem biztosítja a szabályozás szerint…Egy ideiglenes intézkedésnél ez nem feltétlenül alakult volna így.

Ha a kapcsolattartást a Gyámhivatal szabályozza, akkor a helyzet egyszerűbb. Szerencsére elég jó gyakorlat alakult ki a kerületi gyámhivatallal a felügyelt kapcsolattartások tekintetében. Sok esetben hoztak olyan döntéseket, amikor 3, vagy 6 hónapra szabályozták a kapcsolattartást, a fokozatosság elvének figyelembevételével. Ilyenkor folyamatos a kapcsolat a hatósággal, tájékoztatjuk a felek együttműködéséről, a kapcsolattartás alakulásáról. Egy esetben kértük a kapcsolattartás felfüggesztését a gondozó szülő kapcsolattartáson tanúsított bizarr viselkedése miatt. Jeleztük a gyámhivatal felé, hogy a gyermek és a kollégáink érdekében szükséges lenne az anya igazságügyi pszichológiai vizsgálata. Az anya viselkedésével többször is megsértette az intézmény házirendjét, és a kapcsolattartási ügyeleti rendet, azonban látható volt, hogy nem képes felmérni tetteinek a következményeit, viselkedése kiszámíthatatlan volt, kommunikálni vele nem lehetett. A kapcsolattartás felfüggesztésre is került az eljárás lefolytatásáig.

A kapcsolattartásra egyébként pontosan ezért is került sor felügyelt keretek között, mert a gyermek nem akart már az anyához menni a furcsa viselkedése miatt. A Gyámhivatal a kezdeti eljárásban elrendelte minden fél szakértői vizsgálatát, azonban az anya erre nem ment el, de a Gyámhivatal végül a döntést ennek hiányában is meghozta.

 

Összegzés:

Intézményünk a kapcsolattartási ügyelet során, illetve a válással összefüggő konfliktusos helyzetekben igyekszik a lehetőségeken belül segítséget nyújtani. Úgy gondolom, hogy a hatékonyságon bőven lehetne javítani, de talán, ha egy egységes szemléletet közvetítünk, mindenki a maga szintjén, előbb-utóbb valami ebből át kell, hogy menjen. A kereteket, mint intézmény betartjuk, igyekszünk nem átlépni őket, ami nagyon sokszor nehéz, mert próbálkozás, játszma erre bőven akad, de mindemellett segítünk is. A kettő együtt sokszor megterhelő és nehéz. A szolgáltatást folyamatosan próbáljuk fejleszteni, ezekben az ügyekben szinte mindenki valamilyen szinten részt vesz, ami jó, mert a felelősség megoszlik, de a szerepe mindenkinek más, ami szintén jó, mert a keretek könnyebben betarthatóak. Nem lehet elégszer hangsúlyozni a kompetencia határok betartását, azt, hogy a kapcsolattartási ügyek minden résztvevője a saját határain belül adjon visszajelzést, támogatást.

A felnőtt magyar lakosság 29 %-a elvált, Magyarországon minden harmadik gyerek megtapasztalja élete során a szülei válását, és hogy milyen egyszülős családban élni (Gyurkó, 2015).

A válás, és ezzel összefüggésben a kapcsolattartás, a szülők közötti konfliktusok, együttműködési zavarok komplex, társadalmi szintű problémák, így ez nagy terhet ró a gyermekvédelmi rendszerre is, és a szolgáltatások folyamatos javítására kell, hogy ösztönözzön mindenkit. A szülők közötti konfliktusok legnagyobb kárvallottja a gyermek, és sok esetben a legtöbb, amit tehetünk, hogy őt támogatjuk és erősítjük ennek a helyzetnek a „túlélésében”, ami erős kifejezésnek tűnik, de talán nem túlzás. A kapcsolattartási ügyelet során is ebben próbáljuk erősíteni a gondozó szülőt a legjobban, hogy bármi történik és ő bármit is gondol a különélő szülőről, vele a gyermeknek dolga van, vagy előbb-utóbb dolga lesz, ahogy mindannyiunknak dolga van azzal, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, akár van kapcsolat mindkét szülővel, akár nincs. A dolog megúszhatatlan, ennek meg kell történnie, persze nem mindegy, hogy hogyan. Természetesen ezekben a helyzetekben minden segítséget meg kell adni ahhoz, hogy ezek a találkozások, ez az érési folyamat sérülések nélkül menjen végbe.

Ennek talán az egyik legfontosabb része a gyermek pszichológiai megsegítése ezekben a helyzetekben, támaszt nyújtani ott, ahol a szülő, vagy szülők jelenlegi képességei ezt nem teszik lehetővé.

Fontos említést tenni arról is, hogy a kapcsolattartási ügyelet során szülőkkel dolgozunk, a szülői szerepeket, felelősséget igyekszünk tudatosítani. A szolgáltatást a felek kapcsolattartásra jogosult és kapcsolattartásra kötelezett szülőként veszik igénybe. De a feleknek feltétlenül szüksége lenne egyéni megsegítésre is. Felnőtt pszichológusokra (mindenkinek külön-külön), akikhez a lezárult kapcsolatuk gyászával, a saját hiányaikkal, görcseikkel, problémáikkal fordulhatnak. Itt tudna igazán megjelenni és segítséget kapni például az önérzetében sértett, elhagyott férfi, vagy nő. Ez a szakember semmiképpen sem lehet ugyanaz a személy, úgy gondolom, akihez a gyermek jár. Ez az egyéni megsegítés egy ideális helyzetben akár a gyermekvédelem rendszerén kívül is történhetne, ha megfelelő párkapcsolati- és válási kultúra, ellátó rendszer, és egyéb sok-sok olyan feltétel rendelkezésre állna ma Magyarországon, ami jelenleg meglátásom szerint kevésbé adott.  

 

 

 

Malatinszky Zita

intézményi koordinátor

Csibész- Család és Gyermekjóléti Központ

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek nekünk, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassuk. Adatkezelési tájékoztató